A kapitányság büféje maga volt a csoda. Nem a kínálat miatt – noha az sem volt elhanyagolható –, hanem Virág Anikó miatt, aki a létesítmény üzemeltetője volt, és aki minden vendégét azzal a természetességgel kezelte, ahogy a gyermekkori barátokhoz viszonyulunk.
– Egy eszpresszót kérek, tejjel, de ne túl sokkal, csak épp, hogy csókolja – mondta Paládi.
– Mint Lajcsi a trombitáját – felelte Anikó, és odabökött fejével az életnagyságú Lagzi Lajcsi poszterre, ami a kávéfőző fölött díszelgett. – Ő is így szereti. Tudta?
– Gyanítottam – mondta a hadnagy, és közben megpróbálta nem észrevenni a poszter alá szigetelőszalaggal erősített diszkófény-csíkot.
– Na és ön? – kérdezte Anikó Szappanostól.
– Hát… én egy hosszú kávét kérnék, habbal, ha lehet.
– Nálam minden kávé lehet – mondta Virág Anikó, miközben már nyomkodta is a gépet. – Ristretto, doppio, americano, flat white, café au lait, jegeskávé, bécsi, ír, török, hosszú, még hosszabb. Csak kapszulás nincs, mert azt utálom. Lajcsi se bírja.
Szappanos ráemelte pillantását a poszterre, amelyen Lagzi Lajcsi olyan arccal révedt a semmibe, mint aki nem tudja eldönteni, hogy most a refrén jön vagy egy újabb vádemelés.
A két férfi leült a büfé egyik asztalához, háttal a nyomtatóteremnek, szemben egy kaktusszal, amit Anikó Lajcsinak hívott.
– Mi a következő lépés? Latin idézetek szempontjából fel fogjuk térképezni a várost? – kérdezte Szappanos a kávéját kavargatva.
– Nem egészen. Inkább rendszert keresünk a rendszertelenségben – mondta Paládi Zsolt misztikusan. – Ha eközben fölbukkant egy újabb hulla, vagy egy másik idézet, akkor…
Nem fejezhette be a mondatot, mert ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és beviharzott egy eléggé csinos, bár kissé vékony, fiatal lány. Olyan volt, mint Linda a 80-as évek népszerű krimisorozatából. A lábán fapapucs, vállán egy barna bőrtáska, amelyből kilátszott a Modern Magyar Művészet 1967-es katalógusa.
– Hadnagy úr, szolgálatra jelentkezem – mondta katonásan, és kihúzta magát. – Zombori Szilvia. Két dan karatéban és festészeti mesterkurzus Salzburgban. Ide osztottak be maga mellé, szakmai gyakorlatra.
Paládi meg sem tudott szólalni. Szappanos viszont igen.
– Örvendek – mondta, és már félig fel is állt. – Szappanos Gábor vagyok. Nyelvész, filológus, krimiíró, és… talán mondhatom, hogy a macskák megbízott képviselője.
– Hallottam magáról – felelte Szilvia. – Egyik tanárom idézte a Klasszicizmus a romkocsmában című esszéjét.
– Az egy interjú volt, de jól esik – rebegte Szappanos.
Ekkor megint kivágódott az ajtó.
Az ismert zsurnaliszta, a mindig energikus, bár kissé bohém Kerékgyártó György viharzott be. Zakója félregombolva, őszes hajában valami, ami talán zselés cukor, talán a reggeli kávé habja lehetett. Ám ő ezt figyelmen kívül hagyva odacsörgetett a társasághoz.
– Szilvia! Már mindenhol kerestelek – mondta szuszogva. – Nem mára ígérted azt az anyagot Halasi Éva kiállításáról?!
– Te mit keresel itt már megint? – kérdezte Paládi, jelezve, hogy ismeri az érkezőt.
– Hiányzik vagy hét flekk a havi íráspenzumomból – sóhajtott a zsurnaliszta, és széket húzott a feneke alá. – De van egy sztorim, csak meg kéne írni.
– Hát akkor rajta… – mondta Paládi kelletlenül.
– Talán a rendőrséget is érdekelni fogja – jelentette ki Kerékgyártó, és intett Anikónak, hogy ő is kér egy kávét. Anikó bólintott, és már hozta is a szokásost: török kávé tej nélkül, tekintettel Kerékgyártó laktózérzékenységére. Állandó vendég volt a kapitányságon, ismerték, mint a rossz pénzt.
– Tudjátok, kiről van szó? Arról a Balog Ernőről, akit ma reggel halva találtak! Na, most figyeljetek! Nem fegyőr volt az öreg, hanem archeológus!
– És? – kérdezte Paládi.
– Nemrég kapott egy szarkofágot. Postán!
– Postán?
– Igen! Egy hengerelt, fóliázott szarkofágot! Írtam is róla egy színeset a Lapba, de Király Farkas, a főnököm úgy röhögött rajta, hogy majdnem leejtette a vargányát.
– Vargányát? – értetlenkedett Szappanos.
– Imád gombászni. Viszont jó szerkesztő. Azt mondta, ha ebből ügy kerekedik, én viszem a címlapot. Hát kerekedett.
Paládi Zsolt letette a kávét és megvakarta a tarkóját.
– Tehát… Balog Ernő kapott egy szarkofágot valakiről, és te erről cikket írtál.
– Kisszínest – pontosított Kerékgyártó.
– Kisszínest – bólintott a hadnagy. – És most azt várod, hogy ezt mi ügyként kezeljük?
– Már az! Balog azóta meghalt, ugye?
Szappanos Gábor ebből semmit nem értett. Talán mert nem latinul beszéltek. Unalmában Szilvia papucsát kezdte bámulni.
– Micsoda szép darab – jegyezte meg rövid gondolkodás után. – Fogadok, hogy vietnámi.
Zombori Szilvia zavartan elmosolyodott, Kerékgyártó pedig úgy nézett Szappanosra, mint az ékszerész a kazánra.
Ám ebben a pillanatban ismét kivágódott az ajtó.
A Szappanos szomszédjában lakó tanárnő, Furján Rita rontott be, levegő után kapkodva:
– A három macskának nyoma veszett! – mondta és intett, hogy ő is kér egy kávét.
(Talán folytatjuk, talán nem.)
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- teringette
- easy
Korábbi részek
