Költészetet a címkékre (3)

Ebben a pillanatban megrezdült Rideg zászlós telefonja. A kijelzőn egy szürke kockákból álló céges logó villant fel, belügyes szám. Rideg ránézett, majd bocsánatkérő pillantást vetett Paládira.

– Bocs, hadnagy úr. Más ügy. Szegeden kell egy tanúvédelmi protokollt levezényelnem. Ki tudja, meddig tart. Közben viszont itt van minden adat, amit eddig gyűjtöttem. Ha kell, telefonon elérhető vagyok.

Paládi bólintott. Bár Rideg tertmészeténél fogva fafejű volt, az ösztöneire mindig lehetett számítani. Most viszont úgy tűnt, nélküle kell tovább bogoztatnia ezt az egyre gubancosabb fonalat.

– Vigyázz magadra – mondta röviden.

– Ti pedig a macskákra – tette hozzá Rideg zászlós Szappanos felé biccentve.

Miután a zászlós távozott, a hadnagy visszagyömöszölte az iratokat a dossziéba, és megzörgette a Skoda kulcsait.

– Visszamegyünk a kapitányságra, és megkérdezzük a mesterséges intelligenciát, volt-e már precedens ilyen nyelvi feladványos gyilkosságra. Ha volt, meg fogjuk vizsgálni az akkori rejtvényt.

– És ha nem volt?

– Megiszunk egy kávét – mondta a hadnagy.

A Bartók Béla úton már megindult a reggeli forgalom, amikor Paládi hadnagy a szolgálati Skodában ülve befordult a Zenta utcába. A házak itt még őriztek valamit a századfordulós idillből: csorba párkánydíszek, ódon kapualjak, ahol még felsejlett a régi, málló mozaik.

Szappanos Gábor az anyósülésen ült, ölében egy hagyományos notesszel, macskaszőrrel pettyezett kabátban, amelyet úgy húzott össze magán, mintha páncél volna. A három macska végül mégsem tartott velük, mert a nyelvzseninek eszébe jutott, hogy rábízhatja őket a szomszédban lakó tanárnőre, Furján Ritára, aki boldogan vállalta ezt a feladatot.

– Mondja, hadnagy – szólalt meg Szappanos, amikor egy lámpánál megálltak –, maga szerint ki lehet ennyire művelt és ennyire hidegvérű?

– Mi a kérdés valójában?

– Az, hogy rendőrként találkozott-e olyan gyilkossal, aki klasszika-filológiával üzenget?

– Hivatalosan? Nem. De egyszer egy vámos idézett a Moby Dickből, mielőtt felgyújtotta a házát.

Szappanos elmosolyodott.

– A világ tele van alábecsült elmékkel. Csak nem mindegy, mikor fordulnak ki önmagukból.

Közben a hadnagynak eszébe jutott, hogy van egy ismerőse az egyik újonnan felállított visszaváltó automatánál, amit a környékbeliek „palackos banknak” hívnak. Minden nap hosszú sorban ácsorogtak előtte az öregasszonyok, a hajléktalanok és a nyugdíjas professzorok. De akit a hadnagy keresett, az nem üvegvisszaváltási szándékkal zarándokolt ide.

– Az, aki miatt idejöttünk, Doki néven ismert, mert úgy öltözködik, mint egy patológus. Régebben saját könyvkiadója volt, a rendes neve pedig Kállay Kotász Zoltán.

– Én őt ismerem! – lelkendezett Szappanos Gábor. – Kiváló költő, aki előtt fényes karrier állt, de egyszer megsértődött valamin, és abbahagyta.

– Most a regionális palackvisszaváltást felügyeli. Állami megbízásból.

– Létezik ilyen?

– Van egy EU-s projekt, aminek ő a revizora. „Költészetet a címkékre”, vagy valami hasonló az elnevezése. Kotász az átvevőnél megszámolja, hány palackról kaparták le a kultúrakedvelők a haikuval ellátott címkéket, és ennek alapján kiszámolja az országos statisztikát.

– Érdekes – tűnődött Szappanos.

– Az – hagyta helyben a hadnagy.

Megálltak, és a hadnagy fürgén kiszállt a kocsiból. Szappanos csak annyit látott, hogy odalép egy magas, vékony úriemberhez, aki jegyzetfüzettel és egy túlméretezett ceruzával a kezében ácsorog a visszaváltó mellett. Az íróeszközzel néha fejbekólintotta azokat, akik tülekedtek.

Nem derült ki, hogy miről diskuráltak, de amikor a hadnagy visszaült a kocsiba, csak annyit mondott:

– Nem talált latin idézetes kupakot.

– Hm… a palackban rejtőző igazság. Valaki célzottan építi ezt fel – dünnyögött Szappanos.

Paládi bólintott.

– A Doki szerint valaki minden második nap pontosan 273 darab palackot ad le, három külön városrészből: Budafokról, Újpalotáról és Kelenföldről. Rendszeresen, szabályosan. Egy sémára.

– Kissé misztikus – mondta Szappanos.

– Meglehet – felelte Paládi. – Bár lehet, hogy ennek semmi köze a gyilkossághoz.

– Sajnos én csak a nyelvek terén vagyok járatos, ógörög, újperzsa, héber, arab, minden jöhet, de a bűnügyi logika nem kenyerem.

– Nem baj, azt mi szakmabeliek majd összehozzuk – zárta le a beszélgetést Paládi Zsolt és rátaposott a gázpedálra.

(Talán folytatjuk, talán nem…)