Megérkezés 1989-be (11)

– Lajos bácsi! A jó édes anyukád ne sirasson! Hogy kerül egy állatkertből szalasztott sci-fi író ebbe a bús környezetbe? – rikkantotta Majoros olyan vidáman, ahogy a rég látott barátot szokás üdvözölni.

Maradjunk annyiban, hogy ennél sokkal kevesebb tiszteletlenségért is akasztottak fel, húztak karóba vagy törtek kerékbe már embereket ebben a szép hazában, de most a retorzió elmaradt. Lovas Lajos komoran végigmérte Majorost, aztán intett a rendőrnek, hogy vezesse be a két imperialista kémet a vallatószobába, ahol ahelyett, hogy gumibottal esett volna nekik, hellyel kínálta mindkettőjüket.

– Lajos bácsi! – rikkantotta újfent Majoros, miközben a feneke alá húzta a sok kínvallatást látott hokedlit. – Ezt nem hiszem el! Idejövök a hatvanas évekbe, és azt látom, hogy belügyes hadnagy vagy az ország talán legrosszabb hírű börtönében. Komolyan mondom, ez jobb, mint a tankcsata a mohácsi csatamezőn!

– Ismerjük netán egymást? – kérdezte Lovas rideg tartózkodással.

– Mi az hogy! – kapott a szón Majoros. – Hát nem emlékszel? Együtt tollaslabdáztunk Zsámbékon, és majdnem alkoholmérgezést kaptunk, amikor a legjobb sci-fi írónak járó díjadat megkaptad.

– Honnét tud maga erről?

– Mármint miről? – kerekedett ki Majoros szeme.

– Arról, hogy Lajos a nevem, hogy állatkertben nevelkedtem, és hogy sci-fi novellákat írok?

– Természetesen tőled! – nevetett Majoros. – Magad árultad el, hogy az Állatkertben laktatok egy szolgálati lakásban, amikor azon a sci-fi konferencián találkoztunk. Várjál csak, mi is volt a neve? A marslakók kocsmai élete, vagy valami hasonló. Ne mondd, hogy nem emlékszel!

– És mi a helyzet azzal a díjjal? – kérdezte Lovas olyan hangon, mint aki semmit sem tud a jelzett konferenciáról.

– Sanyi bácsi arra céloz, hogy kétszer is megkaptad a Zsoldos Péter-díjat – kapcsolódott be a beszélgetésbe Kerékgyártó.

Lovas Lajos fölállt és az ablakhoz lépdelt, amelyen át a sok kivégzést megélt udvarra látott.

– Ez több mint érdekes – mondta. – Két külföldi ügynök, aki előtt nyitott könyv a magánéletem.

– Dehogy vagyunk mi kémek! A jövőből jöttünk! – mondta Kerékgyártó mentegetőzve.

– Az képtelenség – ingatta a fejét Lovas.

– Én azt is tudom rólad, hogy ha nem alszol egyhuzamban legalább nyolc órát, akkor egész nap nyűgös vagy – érvelt Majoros könnyeden, de határozottan.

Lovas Lajos intelligens volt, ráadásul élénk fantáziával is rendelkezett, így villámgyorsan összerakta a mozaik szétszóródott darabkáit: itt van ez a két fazon, akik tudják, hogy állatkertben nevelkedett, titokban sci-fi novellákat ír, szüksége van legalább nyolc óra egybefüggő alvásra, és van náluk két furcsa, ufóalkatrésznek tűnő eszköz.

– Na és mi ez a két készülék? – kérdezte az asztalokra helyezett mobilokra mutatva.

– Közönséges mobiltelefonok – mondta Majoros lezseren. – 2025-ben már mindenki ilyennel mászkál. Telefonálni, csetelni és videózni is lehet velük.

– Ha adsz egy töltőt, meg egy USB-kábelt megmutatjuk, hogy működik – mondta Kerékgyártó, de Majoros olyan ferdén nézett rá, hogy inkább elhallgatott.

– Szóval ez egy zsebben hordható okos eszköz a jövőből – összegzett Lovas.

– Ahogy mondod: egy miniatűr komputer, megspékelve 5G-s netkapcsolattal. Szinte bármilyen adat elérhető vele, nem beszélve a GPS-navigációról, ami méterre pontosan megmutatja, hol tartózkodsz – magyarázott Majoros készségesen.

– De úgy látom, most nem működik.

– Mert az akkuja lemerült az időugrásnál.

– Időugrásnál?

– Amikor átléptünk a dimenziós kapun. Bevallom, eléggé meglepett, hogy itt találtunk, ráadásul ilyen fiatalon, mert neked most 2025-ben kéne lenned, ahol 57 éves vagy.

– Hoppá! – emelte föl a mutatóujját Lovas. – Ez az első pontatlanság: én 1940-ben születtem!

Majoros eltűnődött.

– Akkor valamit nem értek. A Wikipédia szerint 1967-ben jöttél a világra, vagyis most még nem is létezel.

– Hagyjuk ezt a hadovát! – csapott az asztalra Lovas. – Mielőtt átadom az elvtársakat a rögtönítélő bíróságnak, csak egy kérdésre szeretnék választ kapni: hol van az a dimenziós kapu, amin átléptek?

– Szívesen megmutatjuk, bár nem egy nagy szám – mondta Kerékgyártó. – Villogó fényekre mindenesetre ne számíts.

– Tüstént vezessenek oda! – rendelkezett Lovas.

– Ahogy kívánod – vonta meg a vállát Majoros. – De ha ki akarod próbálni, már most figyelmeztetlek: csak 1989-ig ugorhatsz vele.

– A romániai forradalomig – pontosított Kerékgyártó.

– Azt állítjátok, hogy 1989-ben forradalom lesz Romániában?! – váltott hirtelen tegezésre Lovas, miközben egy halovány mosoly rebbent meg a szája szélén. Tetszett neki ez a fordulat. Bármekkora szélhámosok is ezek, talán mégsem kell azonnal bíróság elé állítani őket.

– Bizony lesz! – kapott a szón Kerékgyártó. – Ceaușescut úgy kivégzik, mint a pinty!

– Ki az ördög az a Ceaușescu? – vonta fel a szemöldökét Lovas.

– Nem érdekes – varrta el a szálat Majoros. – Inkább nézzük meg a kaput, ha már szóba került.

Így esett meg az, hogy Majoros Sándor, Kerékgyártó György és Lovas Lajos egy szolgálati Pobjedával odagördült az Alkotás utca 7/A szám elé, ahol miután kiszálltak a járműből, az emberek úgy rebbentek széjjel, ahogy csirkék az ólban, ha betoppan közébük a róka.

– Ne vedd ezt akadékoskodásnak Lajos bácsi, de 1989-ben ez az öltözék hatalmas feltűnést fog kelteni – mondta Majoros végignézve Lovas fehér posztóegyenruháján. – Pláne úgy hogy pisztoly lifeg az oldaladon.

Lovas Lajos ezt a megjegyzést elengedte a füle mellett, sőt, a pisztolyát kivéve a tokjából, fölterelte Majorost és Kerékgyártót a lépcsőn, a tetőn lévő BIZTOSÍTÁS reklámhoz.

Már besötétedett, ezért a város fényeinek bámulása helyett folyamatosan a lábuk elé kellett nézniük, nehogy hasra essenek a rozoga pallón.

– Voliá! – mondta Majoros, amikor visszaértek a kiinduló pontra. – Íme, a boldog és izgalmas 1989-es esztendő!

Lovas Lajos fázott, így elege lett a színjátékból.

– Úgy látom, itt nincs sem kapu, sem adóvevő – mondta, és a pisztolya csövével intett, hogy irány lefelé.

De amikor kiléptek az utcára, szó szerint elejtette a fegyvert: a monstruózus Pobjeda helyén egy vadonatúj, tűzpiros Opel Kadett parkolt, szemben meg ott magasodott a Déli Pályaudvar, ahová éppen akkor kúszott be egy Intercity. A rengeteg neonfény, és az angol szavak zsibogása egyértelműen bizonyították, hogy a két fogoly nem hazudott: ez minden kétséget kizáróan az 1989-es esztendő.

(Talán folytatjuk, talán nem)