Vissza a hatvanas évekbe (7)

A BIZTONSÁG felirat alulnézetből szakasztott úgy festett, mint egy nyolcvanas évekbeli horrorfilm díszlete, ahol a kellékesnek apró pénzekből kellett egy minden szempontból idegborzoló helyszínt találnia. Az óriási betűkről lepergett a festék, kikezdte őket a rozsda, és ha az ötemeletes magasságban nem lettek volna hasonló állapotú vasrudakra hegesztve, csavarozva, már régen lelopkodták volna mindet a cigányok, hogy az egész hóbelevancot eladhassák ócskavasnak. Azokból a régi, dicsőséges időkből, amikor ezt a szerkezet ide helyezték, ma már semmi nem maradt. A nép demokráciában élt, de diktatúrát kiáltott, és kövérre hízott az üzletekben kapható sok külföldi finomságtól, miközben tele szájjal panaszkodott a környezetében tapasztalható nagy szegénységre. Ilyenek vagyunk, mi, magyarok: mindig panaszkodunk, kicsiben és nagyban. Kivétel e szabály alól persze akad, de csak kevés. Közéjük tartozott Kerékgyártó György is, mert szinte sugárzott róla a derű és a megelégedettség. Mióta Király Farkas volt a főnöke, a munka nem jelentett számára terhet. Farkas megértő volt, nem vegzálta a beosztottjait, mert úgy volt vele, készüljön el a cikk, és akkor mindenki boldog lesz. Kerékgyártó ezt a szabadságot, ami a témaválasztás és az alkotás terén egyaránt az élete része lett, a lehető legalaposabban kihasználta. Hála a mérhetetlen fantáziájának, olyan írások tömkelegével gazdagította a lapot, amelynek láttán az olvasó elfeledkezett a netes szörfözés szükségességéről. Írt például a fecskék költözési szokásairól, a lappföldi kubista festészet aranykoráról és az inka csomóírás meg a lyukkártyás programozás kapcsolatáról, hogy csak a lényegesebbeket emlegessük. Ám a dimenziókapu ügy a Lapnak is sok lett volna, és ezt Paládi Zsolt hadnagy ösztönösen megérezte. Megállt az épület előtt, fejét hátravetve fölnézett a tetőre, és a kezét csípőre téve azt mondta:

– Komolyan gondolod, hogy ez a rozsdás monstrum egy dimenziókapu? Nézd meg jól: csak hogy le nem zuhan a járdára.

Kerékgyártó György nem volt hajlandó engedni a lelkesedéséből. Mint egy lelkes UFO-rajongó, aki az előző este narancssárga fényeket látott a háza fölött, azonnal előrukkolt az érveivel:

– Tudod, hány ilyen bizonyítottan misztikus hely létezik a világon? Ohióban ott van például a Mystery House, ahol a gravitáció mintha kissé másnapos lenne, a golyók fölgurulnak a lejtőn. Aztán ott van a Új-Mexikóban a Pueblo indiánok elhagyott városa, amit a NASA hivatalosan is portálnak minősített, és biztosan hallottál Utahban a Skinwalker Ranchról, ahol állítólag rendszeresen járnak-kelnek a földönkívüliek. Ez mind tudományosan igazolt!

Paládi hadnagy szemöldöke egyre magasabbra emelkedett, miközben ezt az eszmefuttatást hallgatta. Úgy festett, mint aki a zsebében a telefonját babrálja, hogy stikában fölhívhasson egy idegszanatóriumot, mert ez a szöveg gyors és hatékony orvosi beavatkozást igényelt. De Furján Rita ekkor halk, ám tekintélyes hangon beleszólt a beszélgetésbe:

– Ez egyáltalán nem bolondság, Zsolt. Az ókori egyiptomiak például macskákat használtak a dimenziós kapuk működtetésére. Komolyan. A nagy piramis furcsa szűk csatornáit egyes régészek szerint nem emberekre méretezték, hanem macskákra. Ők nyitották meg az átjárókat a túlvilágra!

– Gyurinak alighanem igaza van – monda a mobilján egész idő alatt szorgalmasan keresgélő Zombori Szilvia. – Nézzétek, találtam pár cikket ezekről a helyekről. Ráadásul a kommentelők mind azt írják, hogy az anomáliák valóban léteznek. Sőt, van egy utalás arra is, hogy valaki tényleg eltűnt innen, az Alkotás úti felirat alól.

Paládi hadnagy kelletlenül bár, de közelebb hajolt, hogy lássa a kijelzőt, miközben Szappanos Gábor, aki eddig mélabús brétagne-i franciában siratta macskáit, most váratlanul átváltott szerbre:

– Mačke, dimenzije, sve je to otišlo u pičku materinu… – ismételgette rezignáltan, amit szerencsére senki nem értett, de úgy vélték, a francia elhagyása a javulás jele.

Ekkor Kerékgyártó hirtelen felkiáltott:

– Nézzétek! Ott fönt valami megcsillant!

A társaság hunyorogva bámult a jelzett irányba, miközben a fölfedezést tevő zsurnaliszta egy páviánt megszégyenítő fürgeséggel berohant az épületbe, és föltrappolt a lépcsőház lépcsőjén. Mielőtt bárki megállíthatta volna, már föl is ért az ötödikre, és mert a tetőre vezető ajtót nyitva találta, bátran kilépett a szabadba. Az öt emelet magasság meg sem kottyant neki, bár biztos, ami biztos alapon azért megmarkolta az agyonrozsdásodott korlátot. Aztán a talpát ráhelyezte a nyikorgó deszkapallóra, ami állapotát tekintve az Indiana Jones filmekben mutogatott korhadt függőhidakra emlékeztetett.

Nem kellett sokáig keresgélnie, szinte azonnal meglátta, mi az a tárgy, amin megcsillant a nap: egy olcsó, Rossmann-os olvasószemüveg volt.

– Csak ennyi? – motyogta Kerékgyártó csalódottan, de amikor fölvette, és közelebbről is megnézte, ez a porlepte, ki tudja, mióta itt heverő tárgy furcsán ismerősnek tűnt számára. Ezért a szemüveget bedugta a zsebébe, majd mivel úgy gondolta, ennyi kaland elég volt mára, visszaindult az Alkotás útra.

De amikor megfordult, elborzadva látta, hogy a palló, és a korlát, ami mögötte van, annyira elhasználódott, hogy az is csoda, hogy nem szakad és tört össze, amikor rálépett. Azonnal inába szánt a bátorsága. Csak úgy térhetett vissza a lejárathoz, ha a pallón haladva megkerüli a BIZTONSÁG reklámot.

Így is tett, és mert azon a szakaszon a deszka stabilnak, a korlát pedig erősnek bizonyult, gond nélkül visszajutott a vasajtóhoz. Miközben a lépcsőn lefelé botorkált, azon tűnődött, mitől lett ez a hely ennyire kopott és sötét, mert határozottan emlékezett, hogy fölfelé jövet a falakon még friss volt a festés.

Amikor pedig kilépett az Alkotás útra, majd hanyatt esett a meglepetéstől. A környék szinte teljesen néptelen volt, mert a szokásos forgalomhoz képest az úton alig botorkált néhány autó. De milyen autók voltak azok! Trabantok, Wartburgok zúgtak tova, sőt, egy múzeumba kívánkozó TEFU teherautó is elhúzott előtte, hatalmas füstcsíkot hagyva maga után.

– Ez nem lehet igaz… – hebegte Kerékgyártó elkerekedett szemmel. Hiába forgolódott sem Paládi, sem Szappanos, sem Rita, sem Szilvia nem volt sehol. Csak furcsa alakokat látott ballonkabátban, meg szoknyát viselő nőket tupírozott hajjal, fonott szatyrokkal. A kirakatok fölött egyetlen angol kifejezés nem volt olvasható, minden magyarul, egyszerűen, röviden és tömören hirdette a bolt profilját: Pékáru, Eszpresszó, Ruházat, Konyhafelszerelés.

Kerékgyártó ekkor előkapta a mobilját, de nem volt térerő. A telefon mellett ott volt az a szemüveg is, amit fönt talált, így hát kivette azt is. Hirtelen rádöbbent, hol látta ezt a tárgyat: egy régi fotón, amit a szerkesztőség archívumában talált, egy eltűnt személy fényképén.

És ekkor tudatosult benne teljes valójában, hogy az eltűnt ember, aki egy ostoba ötlet nyomán keresztülment az időkapun, itt a hatvanas évek Budapestjén kötött ki!

– Ezért mondta anyám mindig, hogy ne nézzek annyi sci-fit… – motyogta Kerékgyártó György, és fogalma sem volt, mit kezdjen magával ebben az érában, amit bár mindig is csodált, és tanulmányozott, közelről nézve egész más volt, mint a filmekben és a könyvekben.

Nem beszélve arról, hogy ebben a nyomasztóan furcsa és veszélyesnek látszó időszakban – ahol már most is kipécézte magának a sarki rendőr – ő még meg sem született.

(Talán folytatjuk, talán nem)