Zavar a macskával (13)

– Hogy érted azt, hogy nem működik?! – bámult rá Lovas.

– Bedöglött, tropára ment, bemondta az unalmast és még sorolhatnám – tárta szét a kezét Majoros. – Szépen körbementünk a pallón, de nem kerültünk vissza 1962-be.

– Na de… Akkor most mi van?

– Passz – vakarta meg a fejét Majoros. – Talán a macskával van gubanc. Úgy érzem, nincs a helyén.

– Mármint az a dög, amelyik egy ládában csücsül a reklámtábla alatt? – kérdezte Kerékgyártó. – Mi lenne, ha megnéznénk?

Az ötlet nem tűnt rossznak. Majoros rögtön be is vonult a közeli Keravillba, és vásárolt egy elemlámpát, Lovas pedig egy bicikliküllőt, amivel nem sokkal később nekiesett a padlásajtónak. Némi vacakolás után sikerült is kinyitnia. A padlás olyan volt, mint bármelyik budapesti bérházé, de itt, a tetőn lévő monstruózus reklámot tartó vasrudak között világosan látszott egy négyszög alakú lenyomat, amit elmosódott, szinte felismerhetetlen hieroglifák vettek körül.

– Valaki elvitte – morogta a sci-fi író, miután leguggolt a bűnjelhez. – Ez szerintem egy női cipő nyoma, esetleg kisméretű túrabakancsé. De inkább az előbbi.

– Házról házra kellene csöngetnünk – mondta kis szünet után, miután fölállt. – Talán valaki látott valamit. Mondjuk, kezdhetnénk a házmesternél.

– 1962-ben biztosan ez a protokoll – bólogatott Kerékgyártó –, de 1989-ben a házmester már történelem. Úgy kihaltak, mint a bakelit lemez, amikor jött a CD.

– Mi a bűn az a CD? – értetlenkedett a sci-fi írók gyöngye.

– Nem érdekes – legyintett Kerékgyártó. – Térjünk vissza a lábnyomokhoz.

– Szóval bárki lehetett – vonta le a következtetést Lovas. – Egy lakó, vagy egy profi.

– Ez egy reménytelen történet – sóhajtott ekkor a teljesen hitehagyottá vált Majoros, és lehuppant a mestergerendára. – Még ha vissza is szerezzük a múmiát, fogalmunk sincs, mit kezdjünk vele.

– Egyvalaki talán tudna – bökött a levegőbe Kerékgyártó. Ez volt a szuperképessége: amikor más csak bámult értetlenül, szórni kezdte az ötleteket.

– Balog Jenőre gondolsz? – nézett rá Majoros.

– Ki másra?

– A hatvanas években a Krisztina körúton lakott, de ki tudja, most hol van… – töprengett Majoros.

– Ha egyszer valaki a Krisztinán lakik, az nem költözik el csak úgy – mondta Lovas magabiztosan. – Várjatok meg, intézek egy járművet!

És már ott sem volt.

Tíz perc múlva, amikor a Majoros és Kerékgyártó már az utcán álltak, és próbáltak megbarátkozni a gondolattal, hogy ismét végig kell küszködniük, döcögniük az egész rendszerváltást, hirtelen lefékezett előttük egy világoskék Trabant.

– Csak kölcsön van! – hajolt ki az ablakon Lovas vigyorogva. – Állambiztonsági célból, természetesen.

– Hát persze – bólintott Kerékgyártó. – Tisztára, mint a filmekben.

Majoros ekkor már nagyon fázott, ezért szó nélkül beült, bár láthatóan nem volt elragadtatva az ötlettől, de Kerékgyártó mintha elhitte volna, hogy ha meglátogatják a tudóst, rendeződik a helyzetük. Majdnem vidáman ült be Lovas mellé, akikről hamar kiderült, hogy rutinos sofőr. Olyan magabiztosan vezetett, mint egy taxis. Hamarosan meg is érkeztek a Krisztina körút egyik kopottas, de még mindig elegáns bérháza elé.

– Na, megyek, megnézem, itthon van-e – mondta Majoros, és nyögve, szuszogva kimászott a kocsiból.

A másik kettő a Trabant párás szélvédője mögül figyelte, ahogy eltűnik a kapualjban.

– Nekem nem tetszik ez az egész – mondta Kerékgyártó.

– Nekem se. De nem sok választásunk van – válaszolta Lovas, a visszapillantóban nézegetve magát.

– Az a baj – szólalt meg Kerékgyártó kis szünet után –, hogy 2025 februárjában valaki megöli ezt a fiatal Balog gyereket.

– Hm. Meg se lep – mondta Lovas, miközben tovább kémlelte az utcát. – Itt néha már a lottószámok miatt is ölnek.

– De Majoros szerint, ha átkerülünk a múltba, minden újraíródik.

– Mármint nem azok a számok jönnek majd ki, amik eredetileg? – kérdezte Lovas, kicsit még mindig hitetlenkedve.

– Pontosan. És ezt a Balog gyerek mondta. Vagy legalábbis Majoros szerint ő mondta.

– Akkor miért nyiffantották ki?

– Fogalmam sincs. De valami bűzlik. A halála előtt postán kapott egy macskaszarkofágot. Titokzatosan.

– Ne szórakozz! És ezt honnan tudod?

– Újságíró vagyok.

– Aha, értem… – bólintott Lovas, miközben azon töprengett, hogy ez már rég nem sci-fi, hanem valami groteszk krimi.

Ekkor Majoros visszatért. Berobbant a kocsiba, és még az ajtót sem csukta be rendesen, úgy kezdett beszélni:

– Képzeljétek, az öreg Balog tényleg meghalt. A múlt héten elvitte egy szívroham, ahogy a Wikipédia megírta.

– És a fia?

– Itthon volt. Meglepően normális arc, és emlékezett is rám. De a macskás ügyben tanácstalan.

– Nem segített?

– Annyit mondott, hogy ha lenne is még egy múmiájuk, a kódot csak az apja ismerte. Az egész rendszer kulcsa nála volt. És most jön a csavar: a srác szerint valaki figyeli őt. Már hetek óta.

A Trabant belsejét néhány másodpercre elborította a csend.

– Menjünk ki az Állatkertbe – szólalt meg végül Lovas halkan. – Azt mondtátok, van ott egy saját szobám. Ha tényleg van, akkor meleg is van, tehát tudunk majd gondolkodni.

– Ez most kivételesen egy remek ötlet – bólintott Majoros. – Régóta izgat, hogy milyen lehet egy szolgálati lakás a medvebarlang mellett.

– Mi tagadás, erre én is kíváncsi vagyok – mondta Lovas, és egy könnyed mozdulattal sebességbe tette a Trabantot.

A kocsi pöfögve elindult, és a három időutazó eltűnt vele a télbe hajló budai este finom ködében.

(Talán folytatjuk, talán nem)