Néhány furcsa fotográfia (34)

Király Farkas 2025. február 14-én jó egészségben és kiváló hangulatban ébredt. Péntek volt, ami már félig szombat, ezért nem kelt fel rögtön. A Lapot már jó ideje otthon rakta össze, csak heti két alkalommal ment be a szerkesztőségbe, ami bár szép és modern épület volt, inkább hasonlított egy titkos víruslaboratóriumra, mint újság készítésére alkalmas helyre. A régi, békebeli redakciókban ugyebár nagy élet zajlott: jöttek, mentek a küldöncök, a szerzők és persze a kollégák, közben pedig mindenki mondta a magáét. Király Farkasnak ez nem hiányzott. Sokkal jobban boldogult a home office-ban, és ezt nem is rejtette véka alá. Minden ügyet telefonon intézett, a postája meg főként e-mailekből állt, leszámítva azt a néhány hagyományos levelet, amelyben aláírandó papírok érkeztek.

Február 14.-re nem várt semmilyen küldeményt, ezért jócskán meglepődött, amikor úgy kilenc óra körül becsöngetett hozzá a postás. Ráadásul azt mondta a kaputelefonba, hogy nem sima levelet, hanem egy régi, furcsa letétet hozott, szigorúan a mai napra szóló kézbesítési meghagyással.

Király Farkas papucsot húzott, és lement az utcára. Ahogy máskor is szokta, átvette a küldeményt, és adott egy ötszázast a postásnak, akit régóta ismert. Nem értette, mi ez a nagy formátumú, megsárgult, talán több évtizede raktárban heverő levélszerűség, mely enyhén kidudorodott, és ha megrázogatták, halkan zizegett. Még meglepőbb volt, hogy erre címre küldték, ahová alig másfél hónapja költözött. Ha tényleg annyira öreg volt ez a cucc, mint amilyennek látszott, honnét tudta a feladója, hogy 2025. február közepén itt fog lakni?

Bármilyen kíváncsi is volt a levél tartalmára, előbb főzött egy kávét, aztán kitárta az ablakot, és beengedte a friss, téli levegőt, ami olyan volt neki, mint matróznak a tenger illata. Farkas imádta a természetet, azon belül pedig a gombák gyűjtögetését. Olyan jól értett hozzájuk, hogy egy könyvet is tervbe vett Gyilkos gombák a mai magyar költészetben címmel, aminek ötletét jó cimborája, Majoros Sándor adta mielőtt levitézlett volna azzal a röhejesen ócska regényével. Az egész magyar irodalmi életben Farkas volt az egyetlen, aki nem gúnyolta ki Majorost ezért az írói harakirivel fölérő próbálkozásért. El is határozta, hogy egy alapos, tényfeltáró elemzéssel meg is védi a cimboráját, de a Lapot éppen akkor hagyta faképnél a főszponzora, így sürgősen találnia kellett egy új támogatót. Mire a helyzet rendeződött, Majorosnak nyoma veszett, ami komoly lelki válságba taszította Farkast. Úgy érezte, cserbenhagyott egy öreg barátot, aki – amikor még szava volt az irodalmi életben –, mindenütt támogatta. Az igazsághoz persze az is hozzátartozott, hogy soha nem értette, miért ennyire jó hozzá ez az öreg fószer. Úgy bizalmaskodott vele, mintha együtt őriztek volna malacot a Küküllő partján, vagy valahol, a régi és homályos múltban, amelynek részletei már feledésbe merültek, titokban megmentette volna az életét. Amikor Farkas ezen tűnődött, mindig arra jutott, hogy az utóbbira esélye sem volt Majorosnak. Azon a súlyosan komoly napon, amikor fejen lőtték a romániai forradalomban, Majoros Jugoszláviában élte az életét, bár ez a tény, vagyis a közös balkáni gyökerek indukálhattak benne némi szellemi rokonságot.

Erre gondolva iszogatta a kávéját, és közben végigpörgette a mobilján a bejövő üzeneteket, de mert egyik sem volt fontos, elővette a nagyapjától kapott gyöngyháznyelű bicskáját, és fölvágta vele a megsárgult borítékot. Egy zacskó Dunakavics, egy többoldalas, kézzel írt levél, és egy régi gyufásdoboz pottyant ki belőle.

Király Farkas ezt nagyon furcsának vélte. Éppen csak rápillantott a levélre, és máris tudta, hogy azt Kerékgyártó György írta. Kicsit föl is háborodott rajta, mert hasznosabb tevékenységet is választhatott volna ennél az ostoba játéknál. De ha Gyuri volt a szerző, miként érte el azt, hogy a borítékon 1989 legyen a föladási dátum?! A lapok is több évtizedesnek tűntek, az írás pedig olyan fakó volt, hogy helyenként alig látszott. Farkas nem értette, milyen trükk ez, és attól sem lett okosabb, hogy a teljes szöveget elolvasta. Amikor az utolsó mondathoz ért, már szinte biztos volt benne, hogy ez egy otromba vicc, de továbbra sem értette mi a motivációja. A biztonság kedvéért még egyszer megnézte a boríték pecsétjét, hátha nem jól látta: 1989. december 30. A szavatossági idő a Dunakavics zacskóján pedig 1991. május. Farkas óvatosan megnyomta a tasakot: igen, Dunakavics volt benne, érezte a tapintásán.

– Na, ebből elég! – morogta, és fölkapta a mobilját. Kerékgyártót hívta. A vonal hosszú ideig csengett, majd egy rideg női hang bemondta, hogy: „a hívott szám jelenleg nem kapcsolható.”

Aztán észrevette a gyufásdobozt. A levél szerint egy SD-kártyát kellett rejtenie, és így is volt: egy SanDisk Ultra 64GB, arany érintkezőkkel, de nem valami ósdi típus, hanem megkopott mivolta ellenére is a legkorszerűbb.

Farkas bekapcsolta a laptopját, és a leolvasóba bedugta a memóriakártyát. A rajta lévő fájlok között első helyen egy JPG szerepelt a mostani Déli Pályaudvarról. A kép valamilyen magaslati pontról, talán egy háztetőről készült. A fotó készítője – aki a levél alapján Majoros volt – széles látószögű objektívvel dolgozott, és a metaadatok szerint egy Sony A7IV-et használt. Ez a masina 2025-ben sem lehetett idősebb pár évesnél.

A többi kép már sokkal zavarbaejtőbb volt, sőt, kifejezetten rejtélyes: egy csoportfotó a Mártírok útján, rajta Majoros, Kerékgyártó és az elképesztően fiatal Lovas Lajos, akit Farkas csak látásból ismert, de úgy tudta, vele lehet egykorú. Aztán egy újabb kép a közelgő újév miatt zászlódíszbe öltöztetett Marx térről, háttérben pedig a Skála Metró áruház a régi, ma már nem létező neonreklámmal. Ám a leghajmeresztőbb az a fotósorozat volt, ami az Osztyapenkónál készült: a szobor még állt, és előtte a már megszokott hármas bohóckodott.

A kártyán volt egy rövid videó is, Farkas megpróbálta lejátszani, de csak az első öt másodperc ment le. Így is fölismerte a helyszínt: a felvétel a Budaörsi és a Balatoni út elágazásánál, a rendszerváltáskor eltávolított, de 1989-ben még bőven meglévő Osztyapenkó szobor előtt készült! A kamera billegett, valaki nevetett a háttérben, majd egy hang – Kerékgyártóé? – azt kérdezte: „Megy a felvétel? Beszélhetek?” A kép ekkor elsötétült.

Farkas hátradőlt a székén. Nem tudta, mit gondoljon. Ezeket a képeket, és pláne a rövid videót nem lehetett úgy manipulálni, hogy ennyire hitelesnek tűnjenek. Nincs az a mesterséges intelligencia, ami a fények, árnyékok finomságát, és az arcmimikát így vissza tudná adni. Tapasztalt amatőr fotós volt, pontosan tudta, hogy ha valaki belenyúl egy képbe, és azt utána visszatölti az SD-kártyára, a manipuláció nyomot hagy a metaadatokban. Olyan ez, mint a tüdőgyulladás utáni röntgenfelvétel, melyről köztudott, hogy később mindig árulkodik a hajdanvolt betegségről. Ha ez a társaság – a huncutságoktól nem idegenkedő Majorossal az élen –, mégis belepiszkált a képekbe, és AI-val hozta létre a rövid videót, akkor olyan technikát használt, ami a NASA-nak is a becsületére válna. Márpedig ez lehetetlen, de ha ez a következtetés, akkor a végeredmény nem lehet más, mint hogy ez az anyag hiteles, és 1989-ben készült. De ez meg őrültség! Az időutazás a tudomány mai állása mellett lehetetlen, mert ha elméletileg még működne is, annyi energia kellene hozzá, amihez képest az egész univerzum összes tüze és lobogása csak egy szikra. És ez a három jómadár azt próbálja elhitetni, hogy időutazók lettek, ráadásul egy macskamúmiával?!!

A gondolatai ide-oda jártak. A Dunakavics, a levél, a gyufásdoboz, az SD-kártya, és a minden hájjal megkent Majoros. Hogy lehetett ott ezeken a képeken, ha hónapokkal ezelőtt eltűnt?!

Végül fölállt, és az ablakhoz lépett. Lent, a háztömbök között, egy fekete macska éppen akkor szaladt át a parkolón. Farkas megborzongott. Újra kézbe vette a telefonját, és mint akit megbabonáztak, rámeredt.

– Itt már csak a Doki segíthet… – mormogta, és a több ezer nevet tartalmazó címlistájából kikeresett egy titkos számot.

(Talán folytatjuk, talán nem)